Kisköre múltja

Kulturális örökség

Neve elsőként 1323-ban Kure alakban fordult elő. Az 1332- 37. évi pápai tizedjegyzékben már Kerey néven szerepel. Az 1424. évi oklevélben viszont már Kywre név alatt népes birtokként fordul elő.

1486-ban a Rozgonyiak birtokában volt. 1552-ben Országh Kristóf és Jakcsy Mihály bírták.Ezután nagyobb része a Dobó család tulajdonába került, majd a XVII. század elején a Rákócziak tulajdona lett. A XVII. század végén a Rákóczi családon kívül Török Ferenc, Fáy György is földesurak voltak.

1683-ban elpusztult a falu, lakói a törökök és a tatárok elől Ónodba menekültek. 1695-ben indult meg a terület újbóli benépesülése. 1696-ra már 60 újtelepes élt a területen, főként halászattal foglalkoztak. A területen lévő áradásveszély miatt – főként rideg tartásban – szarvasmarhát tartanak, illetve nagyon kis számban birkát. A 18. század első két évtizedében Rákóczi-, majd Aspremont-birtok, de néhány köznemesnek is volt itt kisebb zálogos birtoka. 1706-ban a Fáyi-birtokot Csala Sándor szerezte meg.

A 18. század első két évtizedében Rákóczi-, majd Aspremont-birtok, de néhány köznemesnek is volt itt kisebb zálogos birtoka. 1706-ban a Fáyi-birtokot Csala Sándor szerezte meg.

1705-06. évi labanc-rác portyázás során ismét elpusztult a falu, lakói Borsodba menekültek. 7 évig lakatlan volt a terület, majd 1714-ben 10 jobbágycsalád visszatért Nagymihályiról és Turkevéről. Ez a népesség református volt.

1722-ben Erdődy Gábor egri püspök megszerezte a Rákóczi-Aspremont- birtokrészt, 1724-ben pedig Recsky Jánostól, 1728-ban Dékány Mihálytól vásárolta meg a többi kisebb részt. Így előbb az egri, majd 1804-től a szatmári püspöké lett az egész falu.
1740-től a Tiszán történő közlekedés feltételekhez kötött, mivel a vármegye előzőleg elkobozta a lakók fuvarozó csónakjait. Erre a Tiszántúlon terjedő pestisjárvány miatt volt szükség. Így csak a csónakbírák érintkezhettek a másik oldalon élő halvevőkkel (szatócs) kizárólag halkereskedés céljából.

1744-ig bővül a szántóvá feltört határ, meghonosodik a gabonatermesztés, viszont a földesúr elveszi a szabad halászatot. Ezután csak a kifogott halak harmadrészének beszolgáltatása után engedélyezett a halászat.

Barkóczy püspök 1746-ban elvette a templomot a református lakosságtól, így a lakosok egy része Tiszaburára költözött. Az itt maradók közül 6 jobbágynak elvették a házát. A következő években 30 új jobbágy települt be a településre a környező falvakból, mind katolikusok voltak.

A település 1764-ben kapta az első szerződését Barkóczy püspöktől. 1764-ben a másodikat Eszterházytól, majd 1767-ben a harmadikat szintén Eszterházytól.
Az 1767. évi urbárium a földközösséget megszüntetve behozta a szabályos telekrendszert.

1683-ban elpusztult a falu,1768. július 28-án 27 ház porig égett, minden istállóval és egy gyermekkel együtt. Csupán 2 ház maradd épségben. A püspöki prefektus a következő napokban elrendelte a falu újjáépítését és biztosította hozzá az alapanyagokat.

Az 1771. évi úrbérrendezés során a települést harmadik osztályúnak minősítették, mivel a környező területei erősen mocsaras, terméketlen földterületek.

Az 1799. évi uradalmi leltár arról számol be, hogy a területen élők a földművelés és állattenyésztés mellett halászattal is foglalkoznak. A gazdáknak adósságaik nincsenek. Mégis 1828 körül a lakosság csak a Debrecenből Pestre fuvarozott dohánnyal tudott némi készpénzhez jutni. Esetleg a szomszéd majorságokban vállalt arató- és cséplő munkákkal tudtak még pénzt keresni.

Lélekszáma 1786-ban 811, majd 1860-ban 1657 fő.

A község pecsétje 1773-ban ékkel elválasztott 3 virág volt, körirata: „Kisköre falu pecettye”. 1783-ban füzér alatt hal és ekevas, közöttük fönt virág, lent csillag, körirata: K.K.H.P (Kisköre, Heves megye Possessio).

A település 2005-ben városi rangot kapott.